Nem látom, milyen látomás az íróasztaltól

Első rész Próza Próza az, amit kinyomtatnak. Gondoltam akkoriban, elsőéves matematika-fizika szakos egyetemi hallgató koromban, amikor körülbelül eldőlt, hogy mégsem költő leszek, hanem prózaíró. Attól milyen látomás az íróasztaltól nem próza valami, hogy se nem vers, se nem színdarab: legfeljebb kézirat a neve. Láttam nyomdát, nyomdászokat dolgozni a házunk alagsorában már nyolcévesen.

Most, tíz évvel később, láttam a Pesti Hírlap szedőtermét, rotációs gépeit. Forró ólmot, kéziszedőket újra, tördelőket, igazi sajtót.

Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

Kefelevonatot még csakugyan kefével ütögetve. Mindig újságíró szerettem volna lenni. Akinek a prózáját naponta kinyomtatják. A Pesti Hírlap főszerkesztője, aki Nem látom gyerekkorom óta ismert, kegyesen eltanácsolt.

S mi amúgy sem milyen látomás az íróasztaltól fizetés nélküli volontőröket. Így történt, hogy egy ködös téli reggelen az Új Nemzedék Nem látom szűk kis szerkesztőségi szobájában értesültem Czakó haláláról. A sors olyan váratlanul, olyan otromba színpadiassággal tálalta elém a hírt, hogy mindig azt éreztem, valamiféle szándéka volt vele.

Ámbár még ma sem tudom, hogy micsoda. Regénybe az ilyen valószínűtlen véletlenek nem illenek. Háromnegyed tízre járhatott, de a kis szobában égtek a lámpák, az erős fényű, zöld ellenzős asztali lámpák a három összetolt irodai íróasztalon, mert olyan sötét volt odakint.

A szoba ablaka Budapest banknegyedének egy kis mellékutcájára nézett. A fűtőtest árasztotta magából a zsibbasztó hőség hullámait; a gépírónő közönyösen falatozott zsírfoltos papírjaiból.

Hat napja jártam be ide, és a délelőttöket álomkóros tanácstalanságban könyököltem végig a külpolitikai rovatvezető íróasztalának a végében, oldalvást tekeredve a székemen, mert a lábamat nem tudtam hová tenni. Senki sem törődött velem. A három jóindulatú felnőtt férfi hol ceruzát hegyezett komoly figyelemmel, hol szórakozott magántelefonálást folytatott, hol a távirati irodák negyedóránként érkező sokszorosított lapjait vagdosta szeletekre és ragasztotta fel üres papírra, amit kutyanyelvnek hívtak.

Nem látom rájuk figyeltem, a milyen látomás az íróasztaltól diktálásaikra a szélsebes gépírónőnek például, ijesztően ostobának éreztem magam. Sehogyan sem tudtam felfogni, hogy voltaképpen miben állhat a munkájuk nehézsége, s hogy miként bizonyíthatnám be egyszer, ha alkalmam nyílik, rátermettségemet erre a pályára. Ha rájuk figyeltem, el-elfogott egy kis bamba elkeseredettség; azonban alig-alig figyeltem rájuk. Nagyon álmos voltam, a nyeldeklőmben éreztem még az álom ízét, és bizakodóan bóbiskoltam át ezeket a Nem látom.

Fél egyre megjelenik a lap, s akkor hazamegyek, levetkőzöm, megreggelizem, megborotválkozom; az egyetemen nem volt semmi dolgom, még tartott a hosszú karácsonyi szünet. Ilyenkor, tíz óra felé, a kis folyosón mindig megkezdődött az idegbajos ajtócsapkodás, kiabálás, "Bécsi telefon! A vékonydongájú csinos szőke fiatalembert már ismertem, aki most odaült elém az asztalra, Vagyis inkább odafeküdt, mert a telefonkészüléket senki sem adta neki közelébb, és át kellett nyúlnia érte egész testével.

Fél kezével gyorsírásjeleket firkált átlósan egy papírra. Tószt Tibornak hívták; tulajdonképpen ő volt itt az egyetlen újságíró, aki szóba állt velem néha. Tószt egyébként nem is várt választ, gépbe mondott tíz-húsz sort, kirántotta a gépből a papírokat, megplajbászozta, "petit, fett, ritka, alcím, beljebb", aztán a nyitott cigarettatárcámból kínálás nélkül kivett egy Memfiszt, és mesélni kezdte, hogy februárban leugrik Fifivel Monte-Carlóba, akit utóbb rávett Mallarméra, hallanom kellene, hogyan szavalja, mert az démoni.

Ilyenkor udvariasan motyogtam valamit, mert már sokszor hallottam, hogy a kiváló francia költő a kedvence, amit el is hittem, s hogy a híres magyar színésznő a kedvese, amit ugyan a színezés ártalma a látáshoz hittem el, de azért irigyeltem őt.

A misztika története

Ha nem is éppen a "Fifi", de valami szép szeretője biztosan van neki, gondoltam. Csak ennyi. Visszaakasztotta a kagylót, belenézett a jegyzeteibe, és diktálni kezdett: "Cím. Szíven lőtte magát a Gellért-szobor fölött Mit írtunk? Ez az. Tehát: milyen látomás az íróasztaltól, szíven lőtte magát a Gellért-szobor mellett Mit is mondtam?

Ez a Tószt rendőri riporter volt. Valaha gyerekkoromban úgy képzeltem el a riporter munkáját, hogy kurta fapipával a szájában, buggyos térdnadrágban ugrik fel az induló repülőgépekre, vagy álruhában nyomoz külvárosi lebujokban, és lefüleli a gyilkost a rendőrség orra előtt.

Ezt persze nem értette. Lett egy manósapkám, de aztán hazaérvén belenéztem a tükörbe, és úgy találtam, hogy ez egy egyszerhasználatos sapka volt. Úgy értettem a meghívást, hogy ezt az előadásukat reprezentatív produkciójuknak tekintik az évadban, hadd lássam.

Riporter akartam lenni magam is. De aztán, ahogy fokról fokra kiderült, hogy az újságírás egyéb ágai sem nekem termettek, az is kiderült, hogy a riporter hivatása nagyjából Nem látom áll, hogy ott üljön a milyen látomás az íróasztaltól sajtóirodájában, és a rendőrségtől kapott híreket betelefonálja a lapnak, vagy bent a szerkesztőségben, a telefon másik végén hallgassa meg és írja le ezeket a híreket, ahogy Tószt most is tette.

Ez már nem vonzott annyira. Amit én fontosnak vagy érdekesnek tartottam, az sosem volt "hír": ha a kedves, korán kopaszodó hírszerkesztőnek odatoltam, amit találni véltem: "Nézd, kérlek szépen, itt van valami a BudTud-ban" - beleolvasott, aztán megvetően lökte mélyen hátra a fiókjába: "Örökbecsű. Cím, szíven lőtte magát a Gellérthegyen Czakó tábornok, cézével, volt hadtestparancsnok fia.

A csütörtökre virradó éjszaka. Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél. Szolgálatot teljesítő rendőrőrszem. Revolverlövésre lett figyelmes - - - Már én is figyelmes lettem hirtelen, a cézére. A mentők bevitték a Rókus-kórházba, ahol - ahol - ahol - ahol - - - - Ahol már mindenki aludt, gondoltam gépiesen. Ahol javában folytak a műtétek.

Ahol Czakó még sohasem járt. Ahol Tószt mondata elakadt megint, mert ehhez az "ahol"-hoz sehogyan sem illett a jegyzetanyaga: "mentők, Rókus, reggeli órák, nem nyerte vissza". Végül valahogy mégis befejezte: "eszméletét, vessző, belehalt sérülésébe". Kihúzta a papírt a gépből, és elégedetlenül morgott: - Kevés.

Ezt Nem látom kéthasábosan hozzuk, vagy sehogy. Felálltam, akaratlanul. Az újságíró csodálkozva fordult felém. Tószt köhécselt kettőt, "szomorú dolog", ilyesfélét, de felcsillant a szeme: - Akkor tudsz róla mondani valamit. Miért lett öngyilkos? Betegség, zavaros ügyek? Valami oka csak volt rá? Erre az idősebb hírszerkesztő is felnézett, előbb rám, aztán összenéztek Tószttal.

Gyermek- йs ifjъkora

Éreztem, hogy megrezdült bennük egy halvány sajnálkozás: "Ebből se lesz soha újságíró. Volt neki egy tollszára, belerejtett pirinyó davosi látképpel. Ezt már azért nem mondtam nekik. Inkább mentegetődztem: "Nézd, nem volt se milyen látomás az íróasztaltól, se boldogtalan szerelmes, se nem sikkasztott, zavaros ügye sem volt. Meguntam a saját bamba szerepemet itt. De amit mérgemben odavágtam, a keserű életminőség szemészet, majdnem telibe milyen látomás az íróasztaltól az igazságot.

Talán attól céloztam ilyen jól vaktában, hogy oda se figyeltem, mit beszélek. Megdermesztett ez a halálhír. Tegnap este Bossányiéknál voltam, amikor Czakó telefonált, Ágnes vette fel a kagylót, aztán mondta, hogy Pali feljön nemsokára; de nem jött; észre se vettük, hogy mégsem jött; bridzseztünk. Ami most eszembe jutott róla, egyszerre több dolog, de nem szép sorjában, hanem egymásra fényképezve, azt bajosan használhatná Nem látom Tibor az újságcikkjében.

Bihar megyei gyerekkoráról, számunkra ismeretlen rokonairól sokat mesélt, mindnyájunkat untatott vele, mert tücsköt-bogarat összehordott, s ráadásul folyton ismétlésekbe bocsátkozott. Legutóbb megszerezte, amire Nem látom óta vágyott és szintén sok szót fecsérelt, a híres Kleptyák-féle csizmáját.

Megvan-e még a davosi látképes tollszára? Ha egy kicsit berúgott, Ady váradi versét szavalgatta, milyen látomás az íróasztaltól Medve Gábortól hallott először, mert egyébként alig olvasott verset: "Poros a hosszú hársfasor, - Holdfényes a püspöki udvar, - Simulnak a városi párok, - Vasúthoz futnak a kocsik. De azt sem merném állítani, hogy nem tartozik hozzá.

Próbáltam megmozgatni a lábujjaimat, sikerült. Kiterülve hevertem a kórházi ágyon, és a lábaimat gipsz borította, de legalább megvoltak.

Nem milyen látomás az íróasztaltól, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata. Nyilván elválaszthatatlanul hozzátartozik életünkhöz minden fűszál, ami az utunkba akad: minden gondolatunk, vágyunk, törekvésünk; emlékeink, indulataink; egészségünk, pénzünk, munkánk, hitünk; a szívünkben bujkáló titkos várakozások és a pillanat látható, érzékelhető jelenségei; s nyilván még sok minden.

Ha regényt kell írnom Czakó Paliról, gondoltam - mert újságcikket, lám, nem tudok - nem nehéz összeszednem, hogy mit vegyek bele; de nem tudom, hogy mit hagyjak ki belőle. Holnap mégis benézek az egyetemre, gondoltam. A kollégáim, meg a lányok, bejárnak most is. Színdarabot már próbáltam írni tavaly, gondoltam. Fel Nem látom hívnom Bossányiékat.

Account Options

Ezt halogatom már egy félórája, gondoltam. Hová lett ez a Tószt? Valamit akartam kérdezni tőle. Hová lett? Eltűnt, nyoma veszett.

Talán érte ordibálták kint, hogy "Bécsi telefon! A Bécsi Telefon! Hát azon én sosem leszek. Elszállt a délelőtt, elszállt a Bazilika déli harangszava.

Cseke Gábor: Vakrandi

A kopasz hírszerkesztő bezárta a fiókjait és vette a milyen látomás az íróasztaltól átültem az asztalához. A lámpákat mégis eloltották. Most finom téli homály töltötte be a szobácskát. A gépírónő a körmét tisztogatta és ráérősen mesélte nekem a magánügyeit; aztán egy szerkesztőségi szolga bedobott az asztalokra három terpentinszagú friss lappéldányt.

milyen látomás az íróasztaltól

Dsida Jenő összegyűjtött versei

Kikerestem a kéthasábos cikket: "Szíven lőtte magát a Gellérthegyen Ez állt: " A betűk még ragadtak. Hüvelykujjammal elmázoltam a fejlécet és a vastag "Péntek" szót a címlapon. De nem volt péntek. Akkoriban a délutáni lapok valami különös versengéstől hajtva egy nappal előre keltezték magukat.