Melyik látomás tökéletes

Írta: Süll Kristóf Naomi Kawase legutóbbi filmje április közepén került a magyar mozikba a Cirko Film forgalmazásában. A végeredmény azonban távolról sem tükrözi ezt az ijesztően sarkos jellemzést, nem árul zsákbamacskát a rendezőnő: a Látomás tökéletesen illeszkedik eddigi életművébe.

Sőt mi több, a Látomás inkább értelmezhető parabolikus, zárt szituációs drámaként, melynek szereplői jelképrendszert alkotnak, és amelyben a tér, mint a végtelen, burjánzó, melyik látomás tökéletes természet szintén metaforikus.

A történet látszólagos; a szereplők motivációi és reakciói nehezen értelmezhetőek, ha hús-vér emberekként tekintünk melyik látomás tökéletes. A film tétje nem abban áll, hogy a narai erdőbe érkező Jeanne Juliette Binoche megtalálja-e a Látomás nevű gyógynövényt, hanem hogy a rendezőnő hogyan látja és használja őt a nyugati világ két lábon járó szimbólumaként.

Talán az sem véletlen, hogy Kawase egy Európában és Amerikában is nagy karriert befutó A-kategóriás színészt választott erre a szerepre.

Egy tudatos szerzői állásfoglalás történik a vásznon, mely inkább szkeptikus, elítélő és tradicionalista, igaz, az említett újjászülető, hibrid Japán végleges formáját Rin személyében normális látás csecsemőben látjuk melyik látomás tökéletes. Már ez is kissé zavarba ejtő, realisztikusan nem motivált húzás, de Juliette Binoche karakterének követhetetlensége és szeszélyei még erősebben felhívják a néző figyelmét a film parabolikus voltára.

A végkifejletet megelőző flashbackkel és flashforwarddal teli, tudatfilmes szekvenciát több kritikus erőltetett és elhibázott megoldásként könyvelte el.

A Christopher Nolan és Denis Villeneuve kezei alatt újra divatossá váló idősíkokat összekuszáló és a kronológiát megtagadó filmstílus fényében valóban elcsépeltnek tűnhet ez a jelenetsor. Én azonban melyik látomás tökéletes tudatos alkotói eszközként közelíteném meg, melyik látomás tökéletes megint csak a cselekmény beható és alapos értelmezésére, átgondolására sarkallja a nézőt, és mivel Kawase láthatóan mindent elkövet, hogy elvesszünk a sebesen örvénylő jelenetfolyamban, felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e kényszeresen kronológiát és konkrét időbeliséget feltételezni a filmben Egy dolog azonban mégsem stimmel — már amennyiben elfogadjuk, hogy a film parabolaként működik.

Kawase szinte kizárólag közelképeket használ karakterei megmutatására, az arcok sokszor kitöltik a vászon nagy részét, minden egyes rezdülésüket láthatjuk és sokszor komplex, megmagyarázhatatlan érzelmi megnyilvánulásoknak lehetünk a tanúi, amiből logikusan következne egy karakterközpontú, mély lélektani dráma, azonban ahogy korábban kifejtettem, nem ez a koncepció érvényesül a film során.